Kalocsai Mária

Mondják: „ A sírás tisztít, feloldoz, lelket könnyít.”
Talán igaz lehet.
A hála sóhaja, mosolya és könnye édestestvérek,
segítenek feldolgozni az égből küldött adományokat,
megélni az ajándék érkezését.
2011. május 8-án a Székelyudvarhely melletti kicsinyke faluban Nyikómalomfalván
megtapasztalhattuk az Isten végtelen szeretetét.
Azt a szeretetet, mely tanít minket gondoskodni, odafigyelni együtt élni, és egymással törődni.
Az ember által adott szeretet nem vesz el az adakozó lélekből, hanem ad,
sőt minél többet ad, annál több áldás éri.
Könyveket és ruhákat vittünk a nyikómalomfalvi katolikus plébániára
az iskolás gyermekek részére.

2005 augusztusában kemény megpróbáltatással erősödtek meg az ott élők,
az árvíz a teljes falut elpusztította.
Erejüket mi sem bizonyította jobban, mint a falu példátlan összefogással megvalósult gyors újjáépítése.
Az általunk vitt adomány mértéke eltörpült ahhoz az élményhez,
amiben részem lehetett a kis székely faluban.

T. Simon József Plébános Úr vendégei lehettünk a vasárnapi szentmisén,
ahol a jászberényi Déryné Vegyeskar vendégeként
egy ősi Mária éneket énekelhettem a műsor közepén.
A templom telve volt gyermekkel, fiatallal, időssel, s valakivel,
aki sok kedves emléket keltett életre bennem a zengő ének alatt.
Halk, mély, erőtlen morajt hallottam, mely hűséggel követte szavaimat hangról hangra.
Az első sorban 87. életévében csukott szemmel és arca elé emelt összekulcsolt kézzel
imádkozta velem Simon Margit néni az ősi Mária éneket.
Ő még ismerte. Annyira régi ének, hogy már csak ő ismerte fel,
valaha gyermekként hallotta Mámijától, vagy Édesanyjától.
Ezek azok az áldással teli percek, amikor hiába vagyunk sokan a templom falai között,
mindösszesen hárman vagyunk, Margit néni a Teremtő és én a végtelen hála érzetébe burkolva.
Onnan érezni a Teremtő jelenlétét, hogy az ének nemhogy gyengülne
az érzelmi hatások következtében, hanem éppen erősödik, s csak zeng, zeng,
mintha nem is emberi torkom énekelné.
Pusztán csak részese lehetek egy időutazásnak,
amikor 150-200 évvel ezelőtt élt székely magyar emberek
pár pillanatra visszatérnek a faluba, és erőt küldenek a most küzdőknek.
Mindenemet átjárja a fényesség,
és ismeretlenné válik számomra a bizonytalanság és a magány fogalma.
Gyorsan peregnek a pillanatok, mégis nyugalom honol mindenütt.
Egyszer hallom palóc nagyapám búcsú szavait, s hallom,
mikor azt mondják idős adatközlő énekesek nekem, arra a kérdésemre,
hogy mire gondol éneklés közben:
„Hát Édesapámra, s Édesanyámra, s Tátimra, s Mámimra!”
„Az énekben ismét velük lehetek!”.
S közben süvít az ének ki torkomból, Ő meg csak kulcsolja kezét,
s nem nyitja ki szemét. Így erősebb a kapocs közöttünk.
Sokáig kavarogtak bennem a gondolatok, hiszen egészen más élmény
egy isteni tehetséggel megáldott mezőségi, palóc, vagy moldvai csángó asszony énekét hallgatni,
s más volt ez az ünnep, amikor egy idős székely asszony alázattal, hittel, csodálattal kíséri, segíti utamat, énekemet, lelkes adományozásomat. Simon Margit nénit pár fénykép is megörökítette,
számomra mégis a közös éneklésünk alatt bevésett kép marad meg örökre Nyikómalomfalváról.

Kattintson a képekre, hogy nagyobb méretben tudja megtekinteni őket.

Napról-napra megébredünk, nekikezdünk, alkotunk, megvalósítunk, vesztünk, birtoklunk, megfáradunk, hálát adunk, imátkozunk, s álomra szenderedünk. Anyagi javak, társadalmi és szakmai pozíciók megszerzésére fordítjuk időnk és energiánk jelentős részét. Pörög a világ velünk, az idő felgyorsult, sok a feladatunk, még több idő kellene, nem is tudjuk igazán, mi gyorsítjuk az élet kerekét egyre növekvő teljesítményünkkel, vagy a mi határainkat tágítja az újabb és újabb nap és a sors. Pedig a mi ragyogó égitestünk ugyanolyan nyugodt eleganciával és erővel érkezik meg minden reggel hozzánk, mint eddig bármikor, pontosan annyi időt tölt tündökléssel és melegítéssel, mint bármelyik másik esztendő ugyanezen időszakában, s ugyanolyan bölcs mosollyal tér nyugovóra Földanyánk szerető teste mögé,  mint apáink, s nagyapáink életében. A természet nem változtat, és nem felejti el, mitől lesz tartalmas és csodálatos a létezés. Ugyanúgy rügyeznek, virágoznak  a fák, borulnak levélkoronába, váltanak rozsda- és tűzszínű ruhát ősszel, mint minden más korábbi évszakban, ugyanúgy hordja a gólya fiainak az élelmet, mint más századokban. Életét éli apály, dagály, tengeri állatok, vulkánok, a szél, betegség, gyógyulás. Nagy áldás, hogy földi életünk ma is változatlanul gazdag és a természet őrzi értékeit, kincseit, hogy gyermekeink és utódaink is megláthassák e sok gyönyörűséget.
Mi emberek mégis lényeges dolgokat felejtettünk el, talán a jelentős felfokozottság miatt. A legkevesebb időt és figyelmet arra szenteljük, hogy egymásra odafigyeljünk. Számtalan módja van annak, hogy közvetítsük figyelmünket, hogy messze küldjük a magányt. Az érintés, a mosoly, az ölelés, a közös éneklés, a kérdezés, a meghallgatás, a szembenézés, a mesélés, a tanítás, a nevelés, a közös emlékezés mind segítenek minket, hogy ne vesszünk el a lélektelen mai kor tengerében.

De talán mind közül a legfontosabb és legértékesebb, amit adhatunk egymás számára, az együtt töltött, mindenből kiszakított idő. Ez a legnagyobb adomány, mit adhat az ember szeretteinek, embertársainak.

Jótékonysági koncerteket szervezünk, mert szükség van a kézfogásra, az odafigyelésre, az együtt töltött időre. Szüksége van a mosolyra és lelki adományra szegénynek, szerencsétlennek, betegnek, károsultnak, és ha igazán öszintén nézünk egyszer magunkba, s meghalljuk saját küszködő szavainkat is, nekünk magunknak is. S mindemellett még valami nagyon fontos dologra is nagy szükségünk van. Az adakozás alázattal teli érzésére, ami felmelegíti a legkevesebbet adó lelket is, és kiemel minket a középszerű, szürke harcból.
A rossz szó dühöt vált ki, s újabb rossz szót szül, a harag, az ütés erőt ad a következő ütésre, minden elfordulásunkkor tőlünk is elfordul valaki. Ám többszörösen így van ez a jóval is. Mosolyra mosoly születik, ölelést ölelés kísér, adakozásra újabb adakozás indul, aki kipróbálta tudja már, a jó sokszorosan jót teremt. (Mindemellett igaz és nagy cél lehet a rossz megállítása és jóvá fordítása.)
Aki csak teheti, kérem jöjjön el a koncertre, ahol a számomra oly fontos énekek mellett mindannyian odaajándékozhatják az autista gyermekek számára mindazt, amit lehetőségük enged. Ha mást nem is, azt az időt, amit együtt töltünk, amíg elgondolkodunk kirendelt sorsuk felől.

Első évben járhattam Kézdivásárhelyen a március 15-ei ünnepségen. Nyitott szívvel és várakozással érkeztem meg az Erdély földi legnagyobb református templommal büszkélkedő város központjába. Mintahogyan más erdélyi nagyvárosban is kevéssé mesélnek a Fő tér házai a múlt eseményeiről - a kicsi falvakban mindig erősebben hallani a régi idők szeleit, történeteit, emberi sorsok meséit - most is hiába fürkésztem a magas épületeket, azok csak zárkózottan, szinte idegenül álltak szikáran. Nem hívogattak, nem akartak befogadni, vendégül látni, csak őrizték makacsul a titkaikat, a múlt szikár eseményeit. Aztán ahogyan vége lett a misének a templomból is és a város külső részeiből is elkezdtek szivárogni be az ünneplésre díszbe öltöztetett lelkű székely családok csoportjai. Az akkor még személytelen alakok úgy borították be a szürke macskaköves utakat, mint amikor erekben megindul a vér, kicsi patakocskákban csordogált a székely nép a Fő térre, minden irányból középre a város szívébe. Hirtelen melegséget éreztem, az idegen, szikár, zárkózott városszív megtelt élettel, jelennel, múltidézéssel, pedig akkor még nem is tudtam, ez még csak a kezdet. Még nem tudtam, milyen nagy szükség van az időre, hogy felkészülhessünk arra, amit nemsokára be kellett fogadjon a lélek. Egyszercsak megérkezett az első ló és lovasa. Fiatal, tiszta tekintetű, ragyogó szemű fiatal legény, olyan büszkén ült a nyereg nélküli lovon, hogy percekig komolyan elgondolkodtam, "vajon tudom-e én, és otthoni környezetem is egyáltalán, mi az büszkének lenni magyarságra, erőre, férfiasságra?" Arca és bőre sok napfényt látott, izmai közelről ismerik a munka verejtékét, vakítóan hófehér inge kimutatta ünneplő lelkét. A ló, mely teljes összhangban élt természetközeliségével patáival szinte ütemesen verte az ünnep ritmusát. Nem lehetett észrevétlenül elfordítani figyelmünket róla. És jött a második lovas, a harmadik, és maguk mögött egész sor vonult fel. Faküllős régi szekerek nemzetiszínbe öltöztetve csokorba fogtak idősödő férfit, asszonyt, lelkes és erőtől duzzadó férfiakat, hamvas, tiszta befont hajú, piros öltözetű székely leányokat. A lovak, a szekerek, s velük Székelyföld büszke szülöttei egy irányba mentek, önként jöttek, s a falu tiszta embere méltó ünnepet teremtett a szabadság ünnepén. Hosszú percek teltek, s csak jöttek-jöttek az újabb szekerek, lovak, emberek, hogy tartalommal töltsék meg az ünnepet. S régi nagy igazság mondja, hogy "Nem sokaság, hanem lélek....", de mégis, mikor a lélek még sokasággal is párosul, megszületik az a torokszorító csoda, amiért minden mai Magyarország területén élő magyar nemzetiségű embernek el kellene látogatnia Székelyföld déli peremére. Hogy megérezze, és jól megjegyezze, mit jelent erősnek lenni, elnyomásban is szabadnak, tisztának és magyarnak lenni.

Kedves Látogató! Talán megadatik lelkemnek ebben az esztendőben, hogy ismét több időt töltsön, s feltöltekezzen Erdély földjén. A 2010-es év bizonyosan sokaknak nem bővelkedik anyagi gazdagságban (talán sok esetben még elégséggel sem). Óva int így a Teremtő, hogy ősi magyarjaink egyszerű életéhez nem a fényes, kifelé mutató koncertek méltók, hanem az egyszerűség, az emberi kapcsolatokat őrző közelség és együttlét, a csendes hagyományőrzés. Erdélyi, vagy moldvai gyűjtéseim során, amikor egy-egy nótafa előtt kuporogtam, és megszorongatta lelkemet egy-egy csodálatos dallam, vagy történet, szüntelen az járt makacs fejemben, hogy hogyan tudnám én elhozni ezt az élményt annak a városunkban élő maroknyi lelkes közönségnek, akik alkalomról-alkalomra megtisztelnek jelenlétükkel koncertjeimen. Hát eme fejtörésnek a nyomán indul útjára 2010-ben a "Gyökerek" című sorozat. Nem egy évben járja be útját, hanem amikor elfogy a mutatni való, a lehetőség, akkor zárja be nagy, nehéz kapuját. Ebben az esztendőben talán mindösszesen egyetlen találkozásom lesz a közönséggel. Ott is eltűnik a színpad, az előadás, és helyébe lép valami új érzés. Régi magyar veretes és ősi dalok kötik össze azt a családot, akik egy este erejéig ellátogatnak hozzánk. Eredeti adatközlő énekesek, hangszeres zenészek, mesemondók lesznek vendégeim, s aki velünk lesz, olyan forrásból hallhatja az értékeket, ami a népzene gyökerét képzi, az adatközlő szájából. Abból a szájból, amiről a monda is szól: "Szájról szájra szállt az ének..." Sok nehézséggel jár, hogy ők eljussanak városunkba, s ezért talán ennek köszönhetően nem is lesz lehetőség annyi találkozásra, mint az eddigi esztendőkben. A legnagyobb adomány viszont az, hogy mi bármikor mehetünk, minket mindig vár régi Őshaza, a kinti nagy család, a "Gyökereink".